Magyarországon elméletileg elindult a digitális oktatás, gyakorlatilag pedig minden szülő egyik napról a másikra tanárrá avanzsált, akár alkalmas volt rá, akár nem, egyes diákok pedig önmagukat tanítják vagy tesznek az egészre. Hogy mi lesz ebből, az még kérdéses, az biztos, hogy ismét azok a gyerekek szenvednek majd hátrányt, akik a lerosszabb helyzetben vannak, ahol nincs eszköz és / vagy a szülőnek sincs ideje/ affinitása ahhoz, hogy napi szinten 4 órát tanuljon a gyerekével.

Évek óta hallani, hogy lesz valami, készül valami a világban, ami véget vet a hosszú ideje tartó gazdasági konjunktúrának, melynek hullámhegyén megannyi vállalat, márka, kis és nagyvállalkozó, illetve magánember lovagolt boldogan...

Aztán jött a járvány, ami ezúttal nem szomorúan lefelé konyuló grafikonokat jelentett, hanem egy zombi apokalipszist hozott magával. Bezárt iskolák, boltok, irodák, töküres utcák, maszkos emberekkel, emberek százezrei munka nélkül; talán nincs is olyan ember, akinek az élete ne fordult volna fel fenekestől! Néha egy katasztrófa filmben érzem magam, vagy valamilyen aktuális sci-fi regény hasábjain! A különbség csak annyi, hogy ezekben a filmek véget érnek, a világot leigázza a gyilkos kór / földönkívüliek / természeti katasztrófa, vagy győznek a hősök, de nem az van, hogy hónapokig itt ragadunk, ami bizony pszichésen mindenkit megterhel:

• Van, aki parázik a betegségtől – megjegyzem, hogy azok a legszerencsésebbek akiknek egészségesen TÉNYLEG ez most a legnagyobb bajuk.
• Rengetegen elvesztették a munkájukat, az így ők értelemszerűen nem azzal foglalkoznak, hogy lázasak-e, hanem azzal, hogy meddig fog tartani mindez és hogyan fognak megélni addig meg azután.
• Aki még nem vesztette el a munkáját, de van az ismeretségi körében, aki igen, az kattoghat azon, hogy vele is megtörténik-e…
• Akinek pedig gyereke van, az pedig főleg azzal van elfoglalva, hogy mi az istent csináljon vele – ebben a cipőben járok én is, sok más sorstársammal.
• Mindenki más pedig osztja az észt a Facebookon.

Szóval „kezdődik a digitális tanrend”, ezt skanádltuk a múlt héten, de ami elkezdődött az minden, csak nem digitális oktatás. Nos, ennyi erővel postagalambbal is elküldhetnék a napi leckét a tanárok, mert az pont ennyi történik, semmi több.

A gyakorlatban ez úgy fest, hogy van egy classroom nevű Google applikáció, amelyet sok iskola használ, mi is. Vannak más programok is, hasonló funkciókkal. Ez nem más, mint egy megosztó felület, tanár feltölti a leckét, gyerek elkészíti, lefotózza és visszaküldi. Szóval, ide minden reggel bepötyögi a tanár a napi anyagot, például tankönyv x. oldal, igekötős igék. Olvasd el és tanuld meg! Ebből a remek tankönyvből. Ez meg a házi, munkafüzet akármi. Fotózd le és küldd vissza. Néha vannak közepesen unalmas youtube videók, meg online játékok is, de ez nem jellemző… ez a digitális oktatás Magyarországon 2020-ban.

Mindez számomra, és sokunk számára azt jelenti, hogy egy 10 éves mellett ott kell ülni napi 4-5 órát és letanítani neki az anyagot, magyarázni az igekötőket és átlagszámítást, eszközök nélkül jobb híján a wc-ben a pöttyöslabdán szemléltetni a Föld mozgását, beszélgetni a Trianonról szóló olvasmányról, hogy egyáltalán értse, hogy miről szólnak a szavak. Szerencse, hogy csak negyedikes, így nem izzadok le még a matekon sem, de lehet, hogy nem mindenki van így ezzel és nem lennék ilyen magabiztos a hetedikes kémiában. Tulajdonképpen egész nap nincsen egyetlen óra sem, amikor az iskolarendszer foglalkoztatná a diákokat, vagyis reggeltől estig a szülőnek kell beosztani a kisiskolás idejét. Magam is ezen voltam, legyen nekünk napirendünk, sportoljuk meg tanuljunk, csak ne a telefont nyomja! Ehhez képest a napunk egy hatalmas nagy rohanás. Leckék, e-mail, skype megbeszélések, kérdések, feltöltés, újabb lecke jött, feladatok, kijavítom, hív a főnök, éhes a gyerek, meetingem lesz, de a gyerek nem érti a feladatot, még gyorsan elmagyarázom, ne a gépet nyomkodd, a könyved olvasd… minden nap egy végeláthatatlana rohanás, sakkozás a percekkel, ki tudja meddig. Bevallom, hogy egy hét után már nagyon fáradt vagyok.

Aztán jönnek ugye a technikai feltételek, melyeket adottnak vesznek. Akinek 3 gyereke van, annak nyilván van három felesleges számítógépe otthon, ugye?

Az, hogy a tanárok mennyire segítenek, egyénfüggő gondolom, nálunk momentán semmit. Hiába a budai iskola, nagyon konzervatív a szemlélet – mindenki tudja, hol a helye. Már az is ajándék, ha egyértelműen van megfogalmazva a feladat és nem alakul ki hosszas beszélgetés a szülői fórumon arról, hogy mit is kellene csinálni. Nyilván minden az utolsó pillanatban jön. A tanárok telefonszáma és e-mail címe nem publikus, van köztük egy megegyezés erről, hogy nem adhatják tovább, nehogy valami szülő zaklassa őket, így én is csak az osztályfőnökön keresztül üzengethetek, aki ének-tanárként a legtöbb tárgyhoz nem tud hozzászólni, de legalább segítőkész és ő volt az egyetlen, aki vette a fáradságot, hogy leüljön a zongorához és elénekelje a diákjainak a dalt, felvegye, feltöltse. A többi tanár csak youtube linkeket küld, de nem látom mögötte a megfontolást, például egy 15 perces archív felvételes narráció nélküli video 56-ról nem tudom mennyire megfelelő anyag egy kisiskolásnak, anélkül, hogy az anyukája ott ülne mellette és elmesélné, hogy hova mennek a bácsik a szomorú zenére?! De akkor megint ki az, aki a tanár?

Kérdeztem minap a tanárnőtől, hogy mi van azzal a szülővel, akinek reggel a gyárban fel kell vennie a műszakot,  nálunk is vannak sokan így ezzel, az ő gyereke vajon hogyan tanul? Hiszen én szerencsés irodista vagyok, még van esélyem arra, hogy átütemezzem úgy a feladataim, hogy itt-ott pár órát tudok az egyetlen gyerekemre szánni? Tovább megyek, mi van azzal, akiknek több gyereke van? Nos ezekre a válasz az volt, hogy akkor a gyerek otthon megtanulja egyedül… őket nagyon sajnálom, mert ezek a gyerekek bizony csúnyán le fognak maradni.

Az egyetlen ésszerű megoldás az lenne, ha lenne most egy kiterjesztett tavaszi szünet, akár hónapokra, cserébe viszont a nyári szünet lenne rövidebb. Mivel sokakat kényszerszabadságra küld a munkáltatója, ez abban is segítene, hogy gyerek nyári szünetére biztosítsa a felügyeletet. Ehhez viszont az kellene, hogy a szentséges kétésfélhónaphálidéj feláldozzák a pedagógusok. Sok országban megtették ezt, olyan helyeken is, ahol bizony  digitálisan felkészültebbek az állampolgárok és talán a társadalmi különbségek sem ennyire égbekiáltóak...